Viseletek
Pásztorviseletek
1. viselet
2. viselet
Hortobágyi pásztorviselet
A hortobágyi pásztorviselet 18-19. században alakult ki a ma is látható formájúra. Ezeknek a korban történő változásoknak villantjuk meg fázisait a következő három pásztor – azon belül a csikós -, viselet bemutatásával.
A magyar paraszti férfiviseletek a Tiszántúl északi felének pusztai legelőin, a pásztorok körében a II. világháborúig élt változata. Legteljesebb és legváltozatosabb formáit a debreceni Hortobágy melléki pásztorok őrizték meg legtovább. Kisebb (főleg kalapformákban mutatkozó) helyi eltérésekkel azonban a hajdúsági, nagykunsági és a bihari sárréti pásztorok is ugyanebben a viseletben jártak. Az utóbbi évszázadban a pásztorok viseletüket a földműves parasztétól magasabbra becsült foglalkozásuk külső jelének is tartották. – A hortobágyi pásztorviselet lényegében a 18. sz.-ban az Alföldön még általános férfiviseletnek a 19. sz. közepe táján módosult maradványa. A leírások és ábrázolások szerint a hortobágyi pásztorok a 18. sz.-ban hosszú, leeresztett hajat, nemezből készült, felhajtott szélű, csákósan vágott, magas tetejű süveget, rövid, köldökig érő, bő ujjú kendervászon inget, derekukon tüszőt és alsó testükön bokáig érő, szűk szárú kendervászon gatyát, a lábukon tört bőrből készült lábszárvédőt, habdát (lábbőr) és ugyanolyan bőrből fűzött, kerek orrú bocskort viseltek. Felső ruhájuk nyáron farkas- vagy juhbőrből készült kacagány, más néven hátibőr volt; télen juhbőrből varrott, szőrével kifelé fordított bunda. – A 19. sz. közepe után a hortobágyi pásztorviselet a pásztorok rangsora szerint differenciálódott, és a gyári vászon elterjedése következtében anyaga is megváltozott. A zsíros inget és gatyát felváltotta a kékfestő vászonból készült, csípőig érő, kék üveggombokkal magasra gombolt nyakú ing és a fél lábszárig érő, 4–5 szélből készült bő, korcos gatya, a süveget pedig a másfél-két tenyérnyi széles karimájú, félgömb tetejű fekete nemezkalap; télen a fejfedő fekete magyar bárány bőréből varrott, belül fehér bárányprémmel bélelt, göndör szőrű, benyomott tetejű sapka lett.
A gulyások és csikósok kalapja fekete lószőrből font, ujjnyi szélességű, díszes rézcsattal ellátott szalaggal volt díszítve, a szalag mellé balról daru- vagy túzok-tollat tűztek. A kalapot szeles időben csatos állszíjjal kötötték le. Esős időben nyári felsőruhájuk a galléros, bevarrott vagy bekötött ujjú pásztorszűr volt, amelyet vállra vetve hordtak. A csikósok és gulyások szűre színes selyemfonallal dúsan ki volt hímezve, a juhászokét és a kondásokét posztó rátét díszítette. A téli felsőruha általában hét magyar juhbőrből varrott, díszítés nélküli, ujjatlan felkötős bunda; szőrével kifordítva a vállukon hordták. Lábbelijük nyáron általában bocskor, télen oldalt varrott, zsíros bőrből készült csizma. A gulyások és csikósok a szűr és bunda alatt télen csípőig érő 1–3 soros ezüst vagy cifra óngombokkal díszített, végig gombolt, magas, állónyakú ujjast vagy bélelt mellényt, lajbit és a csizmaszárhoz térd alatt lekötött vastag vászongatyát hordtak; a juhászok és a kondások prémes juhbőrből készült, két részből álló, a hátat és mellet takaró, kétoldalt szíjjal megkötött mellest vagy bekötőt, vagy ujjatlan, elöl középen gombolódó bekecset és derékban vágott, ujjas ködmönt viseltek. A kondások télen a gatya fölé csizmába húzható szűk posztónadrágot, a juhászok pedig puhára tört, prémes szőrével befelé fordított juhbőrből vagy vastag posztóból varrott, mindkét oldalán sűrű lapos rézgombokkal végiggombolódó, a gombolás mentén piros posztó- vagy irhacsíkkal szegett nadrágot, rajthúzlit vettek fel. A hortobágyi pásztorviselet kiegészítő része volt a kondásoknál az enyhén meggörbített, mellmagasságig érő kondásbot, a juhászoknál a szemmagasságnyi, díszes csörgővel ellátott rézkampós, a gulyásoknál a bunkós árvatölgyfa bot, csikósoknál a cifrán kivert nyelű, nyakban vagy a bal vállon átvetett, szíjból font karikás ostor. A bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték a szaruból faragott sótartót, az acél, kova és tapló őrzésére szolgáló tükrös erszényt, a szironyos bőrrel kivarrt leveles pénzes bukszát és a kostökből tört, díszesen hímzett dohányzacskót.
Ecsedi István: Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Balogh István: Herdsman-clothing of Hortobágy (Acta Ethn., 1950).
A kiállításban látható viseletdarabokat a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesület és a Bihari
Népművészeti Egyesület alkotói készítették, név szerint:
Marczin Istvánné – viseletkészítő
Nagy Zsolt – bőrös, viseletkészítő
Rácz Erika – pitykekészítő
✝Mihalkó Gyula, Mihalkó Emese – kalaposmesterek
Porkoláb Ferenc – szűrkészítő
✝Csibi Gyuláné Sólyom Ilona – szűrkészítő
Felhősi András – bőrös, bicskatok készítő
A kalapokban található tollakat köszönjük Tóth Ábel János ifjú madarásznak.
Süveg
Magas, hengeres férfi fejfedő. Különböző elnevezései ismertek: fekete süveg, magyar süveg; anyagára a nemezsüveg (Hortobágy), bolyhosan kikészített változatára a bodros fekete süveg (Marcali), fodros süveg (Komárom, Csongrád m.) és a magyar fekete barkás süveg (Nagykunság) elnevezések utalnak. A Felvidéken és Ny-Dunántúlon használt dupla púpos süveg fejtetőre simuló karimája csaknem a süveg teljes magasságával egyezett. Alacsonyabb karimájú volt az alföldi túri és kún süveg, az alacsony karimájú csákósüveget pedig a múlt század elején a Heves m.-i fiatalok hordták. A süveg karimájának ferdén bevágott lehajló csákója korábban csak a katonákat illette meg, majd talán a katonai előjoggal rendelkező területekről kiindulva csákós süveg (Kiskunhalas), ill. az egész süveget jelölve csákó (Őrség) néven terjedt el. A Nagykunságon abroncsot húztak a süvegre, hogy formáját jobban tartsa, ezen csákót nem vághattak. – A süveg használata a nemesi viseletben a 16–17. sz.-ban általános volt, sőt az asszonyok (Erdélyben) is feltehették, időközben magasabb, zacskós tetőrésszel, posztóból, bársonyból is készítették, tollforgóval, sas-, daru-, kócsagtollal vagy bokrétával díszítették.
A süveg a 17–18. sz.-ban lett a paraszti férfi fejviselet általánosan hordott darabja, sőt a felföldi tótság is átvette. Európában átmenetileg, a 18. sz. közepétől, a magyar huszárezredek révén csákó néven vált ismertté. A múlt század derekától a katonai viseletben és az alföldi parasztság körében, sőt a Dunántúlon az Esterházy uradalomban alacsonyabb béressüveg formában a század végéig használták. A süveg honfoglalás előtti török jövevényszavunk. – Ide tartozik a bagolysüveg, D-Dunántúlon bagó süveg, a Felvidéken sapka, nyúlbőrrel prémezett kék sapka: posztótetejű, prémes peremű férfi fejfedő. Karimája elöl csákóravágott (süveg), így lehajtható, és leeresztve elfedi a fület, nyakat. Erre utal a báránybőrből csinált téli levonó süveg (Nagykunság) elnevezése is. A bagolysüveg K-európai, török népek fejfedője, amelyet a 16–19. sz.-ig kalpag, lengyel süveg néven a magyar nemesség előjogként viselt. 1848 után a kurta nemesek és a módos parasztság kedvelte.
Suba, bunda
A hosszúfürtű magyar juh (hortobágyi racka) szőrös bőréből készült, palástszerű, bokáig érő ruha. Az egyszerűbbeket 5–7 bőrből, az ünneplőket – kinek-kinek módja szerint – 12–24 bőrből csinálták. Ezek közül egy a vállbőr volt, melyet kissé karcsúsított téglalap alakra szabtak, közepét a nyaknak megfelelően kivették. Ehhez toldták az elejbőrt, a vállnál kerekített oldalbőröket és a hátbőrt. A zsákszerűen összevarrt bőröket elöl a nyakkivételtől végig hasították, az alját pedig egyenesre vágták, és irhával körülszegték. Nyaka köré egy egész fekete báránybőrből ún. kacagánygallért varrtak. – Eredetéről nincsenek bővebb adataink, valószínűleg nomád állattenyésztő korunk óta kísér bennünket. Suba szavunk szláv eredetű. A 13–17. sz.-beli írott emlékekben nagyobbrészt prémmel bélelt ujjas vagy ujjatlan ruhát jelentett. A szőrével befelé fordított, kívül selyemmel, szövettel borított suba Mátyás király idejében igen népszerű és előkelő viselet volt. A 16–17. sz.-ban a polgárság körében is igen elterjedt. Heltai Gáspár írja: „az előbbvaló időkben polgár uram eljárhat vala a fekete báránybőrrel belet hatzokában…, de most szégyennek tartja, ha hát subában megyen… ha látod, hogy nyest ruhájában előballag, király kancelláriusnak nézed.” A borítás nélküli báránybőr subák a pásztorok és a nép körében terjedtek el. Bél Mátyás írja az alföldi pásztorokról (1737): „Nyers bőrből szabott felettébb szőrös ruhaneműben járnak, aminek bunda a neve.” A subát a nagykunságaiak, hajdúságiak és a délborsodiak bundának nevezték. A Dunántúlon és Erdélyben a ködmönök és mellesek néhány fajtáját nevezték bundának. A suba igazi hazája az Alföld volt, ahol az asszonyok is viselték. A Dunántúlon inkább csak Veszprém környékén divatozott az ünneplő suba. Erdélyben a Mezőségen a férfiak és nők egyaránt használnak subát. – A suba virágkorát a 19. sz.-ban élte. Viselője, használati célja, szabása és készítésmódja szerint a következő főbb fajtáit különböztették meg: ünneplő suba, juhászbunda, kocsiravaló suba és asszonysuba. – Az ünneplő subát nevezték templombajárónak, díszítése szerint pedig virágosnak, irhásnak vagy almásnak is. A magyar paraszt egyik legszebb ruhája volt. Viseletét a pásztoroktól vette át. 1745-ben a váci püspök elrendelte, hogy a szolnoki lakosok a kiállhatatlan zsíros szag miatt juhászbundában a templomba lépni ne merjenek, de mivel a piszkos subát gálaruhának, a tisztességes fehér szűrt pedig megalázó öltözetnek tartották, nem engedelmeskedtek. Egy század múlva ezek a jobbára juhászok által készített zsíros subák, a szűcsmesterek munkája nyomán, a módosabb parasztság legszebb ünneplő ruhái lettek. Az ünneplő subát mérete, díszítése monumentálissá tette. A bővebbek palástja kiterítve teljes kört formált, aljának kerülete 4–6 m, hossza 120–130 cm volt. Készíttetőjének vagyoni helyzetétől és rátartiságától függően 12–24 bőrből szabták. Különösen a jászságiak és kiskunságiak voltak szertelenül bővek. Az ünneplő subát – eltérően a juhász- és kocsiravaló subáktól – nem erős ürübőrökből, hanem selymesfürtű, kikészítés után bársonyos tapintású báránybőrökből készítették. A suba öregnek tekintélyt, fiatalnak erőt, férfiasságot, hullámzása, a testen való ringása a járásnak, mozgásnak szépséget adott, szerkezeti tagoltsága, díszítése emelte a test derakasságát. A módosabb házasuló legénynek kijárt egy suba, de általában a meglett férfikorban viselték. A hivatali méltóságnak is velejárója volt. Sok népdalunk hirdeti népszerűségét és szólásmondásunk tekintélyét: Tele buksza, nagy a bunda! Bolondot szép suba nem illet, de guba! Guba gubához, suba subához! – intették a felfelé kapaszkodót. – A 19. sz. elejétől egyre inkább a bundavarró szűcsök remekelte irhás, virágos subák hódítottak. A bőröket meghagyták természetes fehér színükben, de Békésben és a Kiskunságban sárga földdel okker sárgára, Veszprém környékén taplóval vöröses-barnára festették. Az ünneplő suba ornamentikailag mesterien megtervezett remekmű volt. Deréktoldásán 15–25 cm széles keresztirha futott, melyet gazdagon hímeztek, a hosszanti oldalvarrásokat 2–4 cm széles vízfolyásos vagy almás szélű fehér vagy piros szálirha fedte. Az ünneplő suba fődísze a félkör alakú válltányér virágozás. Díszítése szerint a következő jellegzetes típusai voltak: a nagykunsági–hajdúsági kötözött aljú suba, a tömör, fekete virágozású borsodi, a zöldselymezésű jászsági, a halványsárga falú békési és kiskunsági (csongrádi, félegyházi, halasi), a remekművű csabai, a fekete-bordó-lilás árnyalatú kálomistás és a világosabb – kéket, sárgát is használó – pápistás kecskeméti suba. A Dunántúlon a Balatontól északra a sárgafalú veszprémi suba terjedt el. – A rideg életmódot folytató pásztorok legnépszerűbb és legcélszerűbb felső ruhája a juhászbunda, vagy a mosatlan bunda volt. A régi szólás is úgy tartotta: Bunda nélkül nem pásztor a pásztor! Eb a juhász bunda nélkül! Ha a juhász bundát nem ráz, hiába magyaráz! Bél Mátyás írja (1737): „…ha fáznak befordítják, ha melegük van, kifordítják.” Felfogta az őszi hideg esőt, a süvöltő pusztai szeleket, a pustoló hóförgetegben is őrködhetett benne a pásztor.
Fektében ágya, derékalja, párnája volt. Amikor a jószágot vigyázta botjára támaszkodva, karja alá gyűrte, ha megúnta az ácsorgást, ülésnek használta: maga alá szedte, kötését a fara alá igazította, ha rámelegedett, földbe szúrt kampójára akasztotta, és árnyékában hevert. Mesterei a juhászok voltak, akik ősi soron 6–8 zsíros ürü bőrből varrták juhbélből sodort húrral vagy bőrből hasogatott szironnyal. Az igazi subához a bőrt ki sem mosták, csak kissé megpuhították, törték, mondván, hogy addig bunda a bunda, amíg a kos megszagolja, amíg benne a szőr természetes zsírossága, melyről lepergett az eső, nem járta a harmat. Az ilyeneket mosatlan bundának, subának nevezték. A Nagykunságon és a Hortobágyon az aljára 20–26 cm prém felhajtót, kötést varrtak, s ezt a bőr felőli részre bőrsallangokkal felkötötték, vagy felgombolták. Ez védte az alját a füvek harmatától, a felcsapódó lucsoktól. Az ilyen subát kötéses vagy kötözött aljúnak nevezték. A Kiskunságon és az ország más vidékein inkább sima vagy pendelyaljú subát viseltek. A juhászbundák egyedüli dísze az egész fekete báránybőrből készült kacagánygallér volt. Rátartibb juhászok a Nagykunságon és a Hortobágyon kártyás bunda vagy sallangos subákat csináltattak. Ezek is kötözött aljúak voltak. Elejére, a válla alá, csipkézett szélű, kártya nagyságú piros irha rátétet öltöttek, melyet fehér sallang szíjakkal fűztek át. Erre kötötték a dohányzacskót és a tűzkészséget. – A kocsiravaló és vásározó suba, a tanyára, vásárokra járó parasztembernek, az utakat róvó fuvarosnak nélkülözhetetlen ruhadarabja volt. Ősztől-tavaszig nem maradhatott le a szekérről, de a gondos ember nyáron sem restellte feltenni, kivált, ha szabadban való éjszakázásra számított. Kevés szalonna, jó útitárs a bunda! – tartotta a közmondás. A bundákat rendszerint a bundavarró szűcsök készítették, 6–8 mosott és jól tört juhbőrből. Kiterítve legalább félkört formált, így várakozásnál, rávetve a lovakra, betakarta azokat. Az összevarrások közé fehér vagy piros vócot tettek, s hogy némi csint adjanak neki, az alját piros, fekete vagy sárga irhával szegték, melyen hímzett rozmaring levélsor futott. Békésben és a Kiskunságban sárgaföld iszapos levével agyagolták, vagyis sárgították. Ilyenre csak módosabb gazdáknak telt, akiknek az ünneplő subájuk mellett 2–3 kocsiravaló subájuk is volt. A szegény ember: cseléd, béres, kubikos – hacsak tehette – szerzett egy munkássubát, amely 5–6 bőrből egyszerű készületű volt, de megtette a kimustrált, az esőtől megzörgősödött tökhaj suba is, amit a Nagykunságban csattanásnak, Hódmezővásárhelyen darudübögőnek vagy vergönyének neveztek. – Az asszonyokat illető legnépszerűbb téli felsőruha az ország egyes vidékein az asszonysuba vagy kissuba volt. Ezt is a magyar juh szőrös bőréből készítették. Körgallérszerűen a vállakra illeszkedett. Szabásuk egyszerű: a vállakon összetoldott elej- és hátrészből és két oldalt a vállakon kerekített oldalbőrből állt. A hosszabbak szabása megegyezett a férfi subákéval. Jellemzője a kb. 25 cm széles, fodros vagy leöltött fekete hasi báránybőr gallérja. Ugyanilyen prém szegte elöl és alul is. Álló nyaka 5–6 cm-es. A legrégebbiek – az emlékezők szerint – a 19. sz. első felében még fehér színűek voltak, naturalisztikus virágozással, de már ekkor kezdték gubacs, dió vagy eperfa tapló kifőzött levével barnára festeni. Eredetéről keveset tudunk. A régebbi típusok szabása alapján feltételezhetjük, hogy a férfi subák nyomán terjedtek el. A polgári viseletben való előfordulása viszont arra enged következtetni, hogy az úri-nemesi ruházat „subicáinak” népies változatai. Ábrázolásokon és a szűcsárjegyzékekben a 19. sz. elejétől fordul elő, amikor – kiszorítva a ködmönök és menték divatját – a Tiszántúlon szinte minden asszonynak volt kisbundája. A szegény asszony ócskán vett vagy a gazdaasszony mellett való szolgálataiért kapott egy-egy használtat. A férjhezmenő gazdalánynak ládájába tartozott. A Kunságon és a Hajdúságon a szegényebbek megelégedtek olyannal, amelyen csak állítás- (az oldalvarrások mentén lévő hímzés) vagy koszorúvirág volt. A módosabbak már egybokorvirágosat vagy még feljebb kétbokorvirágosat (bőrönként egy, ill. két bokorvirág) csináltattak. A bokorvirágok számának megfelelően rakták ráncba. A ráncok járás közben ringatták a menyecskék derekát. Rigmus is volt rá: „Turibunda lobogós, a menyecske kikapós!” Igazi mesterei, remeklői a kunsági, hajdúsági, borsodi, bihari kisbundás szűcsök voltak, akik a suba egész felületét tökéletesen felépített, részkompozícióiban egységes, fekete szűcsselyem virágozással borították. Igen szépek és híresek voltak még a zöld selymezésű debreceniek és jászságiak, a rövid, tarka virágos böszörményiek. A vásárhelyi kissubák, 8–12 bőrből, szerényebb virágozással készültek, mint a vele rokon csabaiak, szegediek és makóiak. A bokáig érő nyíregyháziakat az 1870-es, 80-as években még több színnel, később egyszín zölddel varrták. A Dunántúlról csak a hosszú csökölyi suba ismert. Sárgás-barnás alapját a piros kereszt és a félkörösen csipkézett „almás” szélű szálirhák ritmikusan tagolták. A suba divatja az I. világháború után megszűnt. Irod. Györffy István: Jászsági szűcshímzések (Bp., 1924); A magyarság néprajza (I–II., Bp., 1941–43); Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi szűcsmesterség és szűcsornamentika (Karcag, é. n.); Dorogi Márton: A kunsági kisbunda (Szolnok, 1962).
Pásztorkészség, készség
A nagykunsági és a hortobágyi pásztorok jellegzetes eszközkészlete, amely tűzcsiholó acélból, a kova és a tapló részére bőrzacskóból, s az ugyancsak bőrből készült bicskatokból, esetleg még fatokba helyezett tükörből áll. Egyéb elnevezése: erszény, késség, pöszöre. Ezek az eszközök fémkarikára fűzött és fém- vagy csontgyűrűkkel, kupáncsokkal, sallangokkal díszített szíjakon lógnak. A régi pásztorkészségen még egy csontból készült árszerű tőr is lógott, amit a bocskor készítésekor a lyukak tágítására használtak. Találóan jegyezte meg Herman Ottó: „Az erszénynek nevezett teljes készség a pásztorembernél az, ami az úriembernél a ’necessaire’; minthogy azonban a pásztor a magáét derekáról függve viseli, neki ékessége is, amelyre rápazarolja szépérzetének minden alkalmatos alakzatát.” – A pásztorok ezt az eszközegyüttest maguk készítették, részben a ló, részben a marha és birka bőréből, csontjaiból. Egy-egy pásztorkészség készítőjének nemcsak ügyességét, hanem ízlését, a bőrfeldolgozásában való jártasságát is dicséri. A pásztorkészséget övére felfüggesztve hordta a pásztor. Régen, amikor még divatban volt a széles bőröv ahhoz, a tüszőhöz csatolták vagy a szűrcsathoz erősítették és belelógott a szűrujjba.
Egyik-másik pásztorkészséghez a kerek fejű fakanál is hozzátartozott. Ennek a bicskatok oldalán volt a tartója, amelybe a kanál nyelét dugták. – A pásztorkészség használata a századforduló táján szorult háttérbe, amikor a pásztorság körében is általánossá vált a gyufa használata. Az együttesből napjainkig csak a bicskatartó maradt meg; ezzel itt-ott még ma is találkozunk. A pásztorkészséget nálunk az ország más vidékein is ismerték és használták. Herman Ottó írja, hogy Cegléd város irattárából előkerült egy 1723-ból való „acél és erszényrész”, amely a Herman Ottó által leírt szájhagyomány szerint a város bírájának volt a hivatalos eszköze, azzal a rendeltetéssel, hogy ha valamely háznál kialudt a tűz, a bíró ezzel tartozott az illető ház részére tüzet csiholni, ha erre nem volt más mód. Pásztoraink a pásztorkészségben olyan eszközegyüttest őriztek meg, amely – különösen a 16–17. sz.-ban, de még később is – az utasok, a vándorok stb. felszereléséhez tartozott, s a legszükségesebb eszközeikkel együtt övükre függesztve hordták magukkal.
Ing
A nagykunsági és a hortobágyi pásztorok jellegzetes eszközkészlete, amely tűzcsiholó acélból, a kova és a tapló részére bőrzacskóból, s az ugyancsak bőrből készült bicskatokból, esetleg még fatokba helyezett tükörből áll. Egyéb elnevezése: erszény, késség, pöszöre. Ezek az eszközök fémkarikára fűzött és fém- vagy csontgyűrűkkel, kupáncsokkal, sallangokkal díszített szíjakon lógnak. A régi pásztorkészségen még egy csontból készült árszerű tőr is lógott, amit a bocskor készítésekor a lyukak tágítására használtak. Találóan jegyezte meg Herman Ottó: „Az erszénynek nevezett teljes készség a pásztorembernél az, ami az úriembernél a ’necessaire’; minthogy azonban a pásztor a magáét derekáról függve viseli, neki ékessége is, amelyre rápazarolja szépérzetének minden alkalmatos alakzatát.” – A pásztorok ezt az eszközegyüttest maguk készítették, részben a ló, részben a marha és birka bőréből, csontjaiból. Egy-egy pásztorkészség készítőjének nemcsak ügyességét, hanem ízlését, a bőrfeldolgozásában való jártasságát is dicséri. A pásztorkészséget övére felfüggesztve hordta a pásztor. Régen, amikor még divatban volt a széles bőröv ahhoz, a tüszőhöz csatolták vagy a szűrcsathoz erősítették és belelógott a szűrujjba.
Egyik-másik pásztorkészséghez a kerek fejű fakanál is hozzátartozott. Ennek a bicskatok oldalán volt a tartója, amelybe a kanál nyelét dugták. – A pásztorkészség használata a századforduló táján szorult háttérbe, amikor a pásztorság körében is általánossá vált a gyufa használata. Az együttesből napjainkig csak a bicskatartó maradt meg; ezzel itt-ott még ma is találkozunk. A pásztorkészséget nálunk az ország más vidékein is ismerték és használták. Herman Ottó írja, hogy Cegléd város irattárából előkerült egy 1723-ból való „acél és erszényrész”, amely a Herman Ottó által leírt szájhagyomány szerint a város bírájának volt a hivatalos eszköze, azzal a rendeltetéssel, hogy ha valamely háznál kialudt a tűz, a bíró ezzel tartozott az illető ház részére tüzet csiholni, ha erre nem volt más mód. Pásztoraink a pásztorkészségben olyan eszközegyüttest őriztek meg, amely – különösen a 16–17. sz.-ban, de még később is – az utasok, a vándorok stb. felszereléséhez tartozott, s a legszükségesebb eszközeikkel együtt övükre függesztve hordták magukkal.
Bocskor
Egyetlen darabból szabott talpú és felső részű, sarkatlan, elöl kerek vagy hegyes orrú, bocskorszíjjal felköthető könnyű lábbeli, amely a talpat, a talp széleit és a lábujjakat védi. Anyaga lehetett kikészített bőr, de készítettek bocskort szőrösen hagyott, kikészítetlen bőrből is. Formája szerint lehetett: egylábas, tehát bármelyik lábra felhúzható, vagy féllábas (a Felső-Tisza vidékén), tehát a jobb és bal láb szerint külön formájú. – Elkészíthette mindenki saját maga is, de bocskormetélők is készítettek bocskorkaptafán. Amikor a középkorban a tímárokat a vargák háttérbe szorították, akkor a tímárok is készítették a legolcsóbb lábbelit, a bocskort. A hódoltság korában, amikor a csizmadiák szerepe került előtérbe a vargákkal szemben, akkor ezek is készítettek bocskort, sőt ezért a jogért a vargákkal perlekedtek is. Az alföldi magyarság a Kiskunságtól a Felföldig és a Nyírségig a kerek fejű, ráncos orrú bocskort hordta. Az Alföldön a Köröstől és a Kiskunságtól délre és a Dunántúl déli részén talpból és a lábujjakat fedő felső részből készült fedeles bocskort viselték. A Fekete-Körös völgyi magyarság az orrán fűzött, de tompa orrú telekes bocskort hordott.
Ennél „telek”-nek nevezték a széleibe vágott füleket vagy lyukakat, amelyekbe a bocskorszíjat fűzték. A hódoltság korában úri viselet is volt a színes szironnyal (keskeny bőrszalag), színes selyem vagy arany-ezüst hímzéssel ellátott felső részű és szíjazatú telekes bocskor. A bocskor viselete a 19. sz. derekától a magyarság körében rohamosan háttérbe szorult. Viselése a szegénység jelképe lett, ill. bizonyos munkaalkalmakra (pl. aratás) szorítkozott. Bocskort legtovább a magyar nyelvterület néhány keleti vidékén (Gyímes, Moldva) hordtak. Az I. világháború után elnyűtt csizmaszárból is készítettek bocskort. A bocskort néhány helyen, különösen a Tiszántúlon és a Kis-Sárréten – különálló szárral, az ún. habdával viselték a kanászok. Ha kilyukadt a bocskor, akkor egy tákot, kisebb – de oda nem varrott – bőrdarabot tettek belé. A bocskorba vászonból, télen szőrös bőrből vagy gyapjúszőttesből kapcát is hordtak, néha szalmát is tettek a gyapjú- és a tetejébe tett vászonkapca közé. A bocskor szó eredete ismeretlen. Első említése az 1395 körüli Besztercei Szójegyzék másolatában fordul elő.
Hortobágyi csikóskalap
Hortobágyi Csikós kalap. Főleg a Hortobágyon és környékén terjedt el a viselete, de más területeken is viselik a csikósok. A fejrész alakja a fejformának megfelelő ovális alakú. A karima szélessége 8–11 cm, mely követi a fejforma ovális alakját. A fejrész magassága 11 cm, melyre kívülről 26 mm-es ripszszalag kerül baloldalon egy csattal. A csat mögé dugják be díszítésképpen a “balos darutollat”. A karima szalaggal szegett. A kalap belsejébe bélés, izzasztó és álladzó van bevarrva. Az álladzó 2 db 1 cm széles bőrből készül, a bal oldali bőrre egy csatot szegecselnek. A jobb oldali bőrre kis lyukakat lyukasztanak. E két bőr segítségével rögzítik a kalapot a fejen. A kalapkészítéshez használt alapanyagok olyan állati eredetű szőrök, amelyek a megmunkálás következtében összeállnak, azaz nemezelhetők lesznek. Kalap készülhet nyúl, teve, juh, tehén szőréből. A legjobb alapanyag mégis a merinói báránygyapjú. A nemezelés folyamán a gyapjúszálak kis fűrészfoghoz hasonló fogai összetapadnak. A bárányokat meg kell nyírni vagy nyíratni. A lenyírt gyapjút szét kell válogatni külön a hasat, a lábat és magát az állat testét (hátát) borító gyapjúra. A lenyírt gyapjúból ki kell szedni a csimbókokat és a trágyát, valamint a szálas anyagokat. Legjobb, ha nyírás előtt megfürösztik a juhokat, áthajtják folyóvízen, és két nap múlva nyírják.
Anyajuh gyapjából is készülhet kalap, de akkor kétszer kell megnyírni a juhokat, hogy a gyapjú szálhossza a 3-4 cm-t ne haladja meg. A rackajuh gyapja durva a kalapkészítésre. Nyírás urán következik a gyapjú mosása. A mosás folyamán a zsíros gyapjú tömegéből jó esetben a fele marad meg, tehát 1 mázsából 50 kg.
A kimosott, kikártolt merinói báránygyapjúból kimérik a kalap készítéséhez szükséges gyapjúmennyiséget. Ez a mennyiség 8–24 lat a kalap típusától függően. Egy lat a font l/32 része, egy font pedig 45,36 dekagramm, így tehát egy lat 1,4175 dkg. Egy csikóskalap elkészítéséhez 20 lat gyapjú szükséges.
In.: Mihalkó Gyula – Pozsonyi József: A hortobágyi pásztorkalap – és készítői a balmazújvárosi Mihalkó család Balmazújváros, 2010. 23 p.
A nemezkalap készítése hosszú és fárasztó fizikai munka. És egyszerre nem is csak egy kalap készül a műhelyben. Legjelesebb képviselői a pásztorkalapok készítésének a balmazújvárosi Mihalkó család, akik több évszázad óta a mai napig űzik a mesterséget generációról generációra átadva a tudást.
Kiállításunkban két csikóskalap látható. Mindegyik a Mihalkó család műhelyéből került ki különböző korszakokból. A középső csapott elejű kalap az egyik viselési módja volt (2. bábu). A másik az eredeti formáját megtartott és használt csikóskalap (3. bábu).
Bihari cifraszűr
készítésének ősi fészke Nagyvárad volt. A váradi szűrszabók céhlevelüket 1614-ben mutatták be megerősítés végett Bethlen Gábornak. Az eredetileg nagyon régies, tiszta derékszögű darabokból álló bihari cifraszűr szabásába újabb elemek is keveredtek. Így az összes többi magyar szűrtől eltérően a válla rézsútosan szabott és összevarrott. Felül már rézsútosan szabott, négyszögű gallérja két alsó végén egy-egy csücskő van. E galléron kívül a bihari cifraszűrnek még kis – kisnyaknak nevezett – álló gallérja van. A bihari cifraszűr elől, a mellen összeér, toldott eleje trapezoid alakú. Elöl fent csatos szíjjal vagy összeakasztóval csukódik, hátravetőt is készítettek hozzá. Ujja alul és a hátulja néha felhasított, s a felhasítást gombkötő készítette gombokkal csukták össze. Az ujjvégeknek és az aljának kirojtosodását megelőzendő, szabáskor az ujj kéz felőli végére ép, ill. szövött szél jutott. Aljára ugyanilyen sávból aljtoldást tettek. A toldás vonalát színes posztó borítással fedték. Ujján, elején és gallérján színes posztó szegés futott körül. Díszítése a régebbi darabokon ezenkívül igen aprólékosan varrott szegfű- és rozmaringleveles hímzés, valamint színes posztó „csipke”.
A virágkompozíciók neve bokorvirág, ez a galléron virágkosárból nő ki. A korábban túlnyomórészt vörös hímzést idővel sötétebb, fekete váltotta fel. – A bihari cifraszűr másik – újabb – típusa a rátétes szűr, amelyet a szűrszabó posztó virágosnak, posztó metszett virágosnak nevez. Divatja 1870 táján, a varrógép elterjedésével kezdődött. A kézi hímzés helyett alkalmazott és géppel levarrott rátéttel a régi hímzett ornamentikát dolgozták át posztóba. Így a rátétnek is fő motívuma a szegfű. Ez a szűr a múlt század végén Kolozsvár felé terjedt el. Az applikáció színe túlnyomórészt a fekete. A varrógép hatására a szűr szegései egyre szélesebbek lettek. A bihari cifraszűr díszítési módja még a színes posztóval való csipkézés. Ezeket több rétegben helyezték egymásra, s a közepükön haladó varrást sodrás takarta. A szegést is, a borítást is többnyire vörös cérnából, varrógépen tűzéssel díszítették. Szokásos díszítőelem volt a csipkéket befejező bojt vagy galambkosárnak nevezett horgolt kis korong alkalmazása.
Gatya, lábravaló
két szárból, a két szár közti fenékből, pálhából vagy ületből álló ruhadarab. Munkanapra háziszőttes kendervászonból készült inkább, 2–4 szél szélességben. A kemény, sokszor zsákvászonból készült gatya neve helyenként bikkfa- vagy tölgyfagatya. Hosszúsága a térdtől a lábikráig érhetett, leghosszabb az alföldi gatya volt. A gatya felső részén általában korc készült a gatyamadzag számára, de Torockóról és az Udvarhely megyei Lövétéről olyan említés is akad, hogy a madzag nélküli gatyát elöl megcsavarták és a megcsavart részt a korcba dugták. Neve cigánybog volt. A szegények sokszor egyetlen pőre gatyában teleltek ki. A vászon gatyát és inget – különösen azok, akik állatokkal jártak – élősdiek ellen juhtejjel vegyített zabszalma hamujába taposták vagy főzték, s ha megszáradt, hájjal kenegették. Melegebb is volt az ilyen fehér ruha. Télidőben a szegények sokszor két gatyát vettek egymás fölé, s azokat a térd alatt összekötötték, vagy a bő gatya divatjakor ez alá még egy szűk gatyát is vettek. Így jött létre az un. felsőgatya. Az alföldi pásztorok, cselédek pendelyhez hasonló egyágú gatyát viseltek dolgozógatyájuk felett, hogy azt az elpiszkolódástól óvják. A 19. sz. folyamán – helyenként különböző időpontokban – a kendervászon helyett pamutos vászon, majd gyári gyolcs lett a gatyák anyaga. Ezek nagyobb szélessége hatott a gatya szabására, az ünnepi gyolcsgyatyák szélességét 12–16 szélig megbővítette.
Gyolcsból készültek az ún. bőgyatyák, amelyeket a derékban sok apró ráncba szedtek. A bő gatya többnyire a lobogós ujjú inggel együtt fordult elő; Erdélyben csak Kalotaszegen terjedt el. Másutt a nadrág alatt munkához szűk gatyát viseltek, ennek a matyóknál furulyagatya volt a neve. Szélessége 1–2 szél volt. – A múlt század elején inszurgensek (nemesi felkelők), verbunkos katonák, pandúrok kék vászon inget és gatyát hordtak. Rózsa Sándor szabadcsapata is ilyen „egyenruhában” vett részt a szabadságharcban. Az 1860-as évektől a Hortobágyon jött divatba. Betyárok, pandúrok, valamint csikósok és gulyások hordták. Hajdu m.-ben a két világháború között még itt-ott viselték. A matyók közül csak a tardiak hordták.
A kiállításban három féle bőgatya látható. Az első bábun egy, a régebbi időket idéző „beavatott” gatya, mely fekete színű a hamuban való avatás, áztatás miatt. A középső bábun egy hagyományos kékfestő gatya, mely díszítetlen, nincs rajta a kékfestő mesterek által nyomódíszekkel kialakított mintázat, egyszínű kék gatya. A harmadik bábun egy újabb kori, berakott, már nemesebb gyári anyagból készült kék színű gatya látható. Mára újból a pamutvászon kék gatya terjed a csikósok között, mert annak viselése, karbantartása is könnyebb.
Posztóruha
Finom „tükör” posztóból, a nemesi díszruha változataként készült férfi öltözet. A teljes öltözet ellenzős nadrágból, dolmányból és mentéből állt, mellénnyel készített teljes összeállításáról csak néhány adatunk van (Debrecen, Eger), a szintén finom posztó köpenyeg pedig még ritkábban fordult elő paraszti használatban (Debrecen stb.). – A posztóruha drága kelméjét, a hazai céhek remekposztói mellett a külföldi kisipari és gyári import szolgáltatta. A korábban fehér abaposztóból, majd a különböző színű karasiaféleségekből: angliai, velencei és szilézai posztóból, a rása és fajlondis posztóból szabott, sokszor különböző színű együtt viselt öltözetdarabok között, mindig a kék volt a legkedveltebb. A 18. sz.-ban alapított mo.-i posztómanufaktúrák a hazai lakosság számára könnyebben hozzáférhető termékei is világos és sötétkék színben készültek, a ritkábban készített fekete és szürke mellett. A posztóruhát „vékonyszabók” alakra készítették, apró formai változtatásokat megengedve, a vásári szabók különböző méretben, előre megvarrva árusították, országszerte egységesítve szabását. – A posztóruhát a 18. sz.-ban az alföldi (Debrecen, Kecskemét) és Ny-dunántúli (Kapuvár) mezővárosok árutermelő, pénzhez jutott gazdái, megyei, uradalmi tisztviselők, mesterek, úri szolgák kezdték hordani. Bár a posztóruha egy-egy darabja a reformkorra szinte országszerte megjelent a férfiak vászonruhája felett, a teljes öltözet továbbra is tulajdonosa jó módjára, valamilyen kiváltságára utalt, színe után viselőjére tapadt kékbeli elnevezéssel együtt.
A múlt században újabb polgári divatú ujjasok és nadrágok megbontották a posztóruha egységes rendjét, a mente helyét előbb a dolmány foglalta el a mellény felett, majd a dolmányt a mándli helyettesítette, amelyet viszont már nemcsak ellenzős nadrággal viseltek. A nyugati polgári formák felé közelítő divatváltozást csak a korábban is fejlődőképesebb mezővárosi parasztság vitte véghez a kiegyezés koráig. A 19. sz.-ban felvirágzó alföldi városokban (Hódmezővásárhely, Orosháza) az újabb színárnyalatok leggyakrabban fekete posztó alkalmazásával, a legkülönfélébb díszítési lehetőségek kihasználásával a városi iparos- és gazdaréteget, esetleg az egyes városrészek lakosságát is megkülönböztette (Szeged). Az elmaradottabb gazdasági helyzetükből adódóan legarchaikusabb viseletű területek (Ormánság, Baranya m., Fekete-Körös völgy, Felföld) szegény parasztsága pedig csak a századfordulón jutott hozzá a posztóruhához.
Kiállításunkban a 2. bábun a cifraszűr alatt egy zsinórdíszítéssel ellátott, úgynevezett sujtásos posztó mellény található.
Csizma
A szó szerb-horvát közvetítéssel oszmán-török eredetű. Első előfordulását 1492-ből ismerjük. A középkori lábbelidivatot váltó keleti jellegű csizma legjellemzőbb eleme a 16. sz.-ban a kifordított szárat a talp visszájához erősítő, ún. fordított varrás volt. Két tűvel dolgoztak úgy, hogy a talp járófelületét nem szúrták át, csak fél mélységig öltöttek a bőrbe. A sarki részt sem varrták a talphoz, hanem a benedvesített csizmát ezen keresztül fordították a színére. Ezután a nyitva hagyott sarki résznél a szár bőrét kifelé fordulóan öltötték a talphoz. A fordított-varrott technika csak egyetlen talpat engedett meg és nagyjából béleletlen szárat jelentett. Ha az egyetlen talp elszakadt, igen nehéz volt még egyszer megtalpalni a csizmát, mert ekkor a viszonylag vékony bőrből készült szárnak újabb kifordítást kellett kiállnia. Ezért inkább fejelték a fordított-varrott csizmákat. A fordított-varrott csizma talpformáját és összevarrási technikáját a Szolnokon kiásott, hódoltság kori török leletek alapján is jól ismerjük. Ezek szára kétoldalt varrott. Elejük a láb „L” alakú formájához igazodik. Ezt a formát a régi csizmadiák úgy alakították ki, hogy nedvesen az ún. ványoló deszkára szögezték és egy hergelő nevű kézi szerszámmal is nyújtották. A csizma elejét pedig 3–7 sima ráncba szedték. A múlt század második felétől a magyar parasztság számára készült csizmák keleti formai és technikai elemeit fokozatosan nyugat-európai eredetűek váltották fel.
A csizma szárteteje egyenletesen kerek lett, a szárat hátul varrták össze. Az egyetlen nagy darabból szabott szárat a megszélesedett kézi ványolódeszkával sem lehetett már megfelelően meghajlított formára alakítani. Ezért fokozatosan kisebb-nagyobb ványológépeket alkalmaztak. Ún. ráncos sámfára húzták a nedves tori részű csizmát, és minden ráncot spárgával kötöttek el. Majd körül sima, azután harmonikás ráncokkal igyekeztek a láb formájához igazodó meghajlást elérni. A külön szabott fejrész, sőt a csizmának a lábformát követő jó formáját a napjainkban is alkalmazott, ún. nyelvesen szabott fej valósítja meg legjobban. A csizma féllábassá váló talpát ma már béléstalphoz, branzolhoz, esetleg rámához szögezik, és szárát puha bőrrel, újabban zsákkal, papírral egyre erősebben bélelik. – A tobakosok által kidolgozott szattyán és kordován bőrökből a 16–18. sz.-ban divatos csizmákat készítettek. A csizmadiák a csizmák készítésén és fejelésén kívül még másfajta lábbeli varrásával is foglalkoztak. Különösen amikor azok divatosak voltak: pl. a cipellő, a papucs és ritkábban a bőrkapca. A csizmadiák a 17–18. sz.-ban számos mo.-i városban népes céhekbe tömörültek. A 18–19. sz. fordulójától a falvakban is megtelepedtek, és egészen az utóbbi évtizedekig, a paraszti csizmaviselet divatjának visszaszorulásáig a falusi életformában sokszor a birtokos parasztságtól kevéssé különböző kisiparosság egyik legjellegzetesebb figuráját jelentették.
Öv, tüsző
A testet vagy a ruhát derékon – esetleg a divatnak megfelelően kissé feljebb vagy lejjebb – szorosan, ritkább esetben lazán körülfogó, pántszerű öltözetelem. Szélessége 1–2 cm és 1–2 tenyérnyi közt váltakozik. Egybedolgozhatják az alsótestet fedő vagy más ruhadarabbal, korcként vagy pántként. Az öv a legtöbb viselet fontos rögzítő, szerkezeti eleme, továbbá vagyon- és rangjelző, sőt ékszer is lehet. Korábban nagyobb szerepe lehetett a magyar parasztságnál is, a 19–20. sz.-ra azonban már sokat vesztett jelentőségéből. Újabban inkább a férfi öltözékek kelléke a különálló öv. Anyaga lehet bőr, textil és fém. – Legelterjedtebb a bőröv, marha vagy disznó bőréből, elöl réz- vagy más fémcsattal (szíj, derékszíj, farszíj). Átlag 5–8 cm széles. Kívülről övezi a ruhát. Férfiak kívül viselt aljú ingen hordták az Alföldön a 19. sz. első felében, Erdélyben később is. Bekötött ing esetén a nadrágra került a bőröv. A 19. sz. elején színes is volt. Díszíthető szironyozással, sárgaréz szögekkel. Székely és csángó nők is szokták bőrövvel felerősíteni a szoknyájukat, Brassó környékén ezek az övek ötvösdíszekkel ellátottak.
Az úri viseletek nyomán a 19–20. sz.-i férfi viseletben a szélesebb bőröveket országszerte kiszorítja a 3–4 cm széles nadrágszíj, ami dísztelen, mert betűzik a posztónadrág korcába. A dunántúli 20. sz.-i női viseletekben előfordul kívül viselt aljú ujjason 4–8 cm széles, fekete, városias lakköv. – Speciális, hagyományos övfajta viszont a (férfi) tüsző (gyüsző, gyűszűszíju) 15–20 cm széles, kétrétűen vett, cserzett vagy zsírozott, ló- vagy marhabőrből varrt, elején zsebforma erszényekkel és réz- vagy más fémcsatos keskenyebb szíjakkal ellátva. Országszerte jelentős a paraszt- és pásztorviseletekben. A 18–20. sz. folyamán megelőzte a többi bőrövet, neve át is mehetett azokra. Az Alföldön a 19. sz. elején a testen viselték, rövid derekú inghez, így a gyomortájat csak a tüsző fedte. Másutt hosszú derekú, kívül viselt vagy bekötött aljú ingre vették föl. A Dunántúlon hamarabb kiment a divatból, Erdélyben viszont a 19. sz. végéig viseltékSzékelyek, csángók, továbbá románok, szlovákok (díszes rézcsatokkal), csehek, szászok (tollhímzéssel) és több környező nép a 20. sz. közepén is hordta. A tüsző fizikai munkavégzéskor tartja az izmokat. Zsebeiben pénzt, tűzszerszámot, bicskát és egyéb kisebb személyes használati tárgyakat tartanak.
A szűr jelentése kettős, mely egyrészt az anyagot, szűrposztót, másrészt az ebből a szűranyagból készült, és ugyancsak szűrnek nevezett kabátféle felsőruhát jelenti.
A szűr a magyar ember, de különösen a pásztorok legősibb, legkedveltebb, igen csínos, népdalokban is gyakran emlegetett felső ruhája volt.” (Béres András: A debreceni cifraszűr)
A cifraszűrt különleges magyar ruhadarabnak mondhatjuk, mert az ország határain nem terjed túl, sőt a Kárpát-medencében élő más nemzetiségek is csak a magyar nyelvhatár mentén vették át.
A hortobágyi pásztorok viselete szinte az egész Tiszántúl középső és északi részét befolyásolta, ugyanis Debrecen mutatott példát a városok, a falvak széles köre ruházkodásában.
A szűrt vállra vetve viselték, melyet a mellen szíjcsat fogott össze. Az ujjak végét rendszerint bevarrták, és a visszahajtott, kihímzett kézelővel együtt, zsebnek használták. A pásztorok, juhászok ebben tartották a dohányt, pipát, gyújtót, és egyéb kellékeket. A XIX. században a falusi bírók abban vitték a falu adóját a megyeházára. Erről hűen szólnak népdalaink is. Pl.:
„Bé van az én szűröm ujja kötve
Barna kislyány ne kotorássz benne!
Az egyikben acél, kova, tapló,
A másikban százforintos bankó!”
A szűr viselésének szigorúan kialakult rendje volt, egy meghatározott szűrtípust csak azok ölthettek magukra, akiket az megilletett. Formája, színe, díszítménye utalt viselője foglalkozására, rangjára egyaránt. A hortobágyi pásztorok (gulyások, csikósok) a fehér, rövidebb, térdig érő keskeny szegélyű, nyaktalan szűrt kedvelték. Ennek szegélye általában zöld és piros színű posztó volt.
A Hortobágy környéki parasztlegény addig nem házasodott, amíg cifraszűrt nem szerzett. Már a lánynézőben is fontos, üzenetközvetítő szerepe lehetett a szűrnek. Ez alkalommal ugyanis a lányos háznál cifraszűrben megjelent legény távozásakor, ott felejtette szűrét, ahová érkezésekor akasztotta. Ha bemutatkozása nem nyerte meg a háziak tetszését, akkor bizony reggelre-hajnalra a tornácra „kitették a szűrét”. A cifraszűr egész életén át elkísérte a parasztembert.
Készítése nehéz és időigényes munkafolyamat volt.
A szűr-posztót eredetileg a hosszú szőrű perzsa juh durva gyapjából szőtték. Később áttértek merinó juh tenyésztésére, mert annak finomabb karazsia gyapjúja volt. A török megszállás alatt a juh állomány jelentősen megfogyatkozott. Ezért a szűr-posztót drága pénzen Erdélyből kellett behozni, ahol az ipar jó része a brassói szászok kezében volt. (Közülük később többen áttelepültek Debrecenbe a híres nagyvásár miatt.)
A hortobágyi parasztok szűrposztóból készült ruhadarabját debreceni szűrszabók készítették. A szűr alapanyagát, a posztót a csapók, szabását, varrását pedig a szűrszabók végezték.
A kész „szőttest” előbb két óra hosszán át hideg vízben hagyták állni. Ezután két napig forró fürdőben áztatták, majd egy napra újra hideg vízbe tették. Ezt követően keskeny, lapos, keményfából készült vázra erősítették. Legalább három ilyen faváz feküdt egymás mellett, amelyekre hat napig folyamatosan eresztették a vizet, miközben a csapók addig „csapták”, amíg teljesen tömör anyagot nem kaptak. Utána kivették a vízből, és a kallók kalimfákkal (innen „kalimpál” szavunk) addig „kallózták”, amíg ki nem verték belőle a vizet. Ezután kiterítették a napra száradni. Ezzel az eljárással kapták a gyönyörű fehér szűr-posztót, melyből a híres debreceni cifraszűr is készült. Később, mind a csapók mind a kallók munkáját gépesített, hidraulikus fakalapácsok váltották fel.
A hagyományos szűr nyolc vagy kilenc darabból állt. Eleje és háta egy-egy hosszból készült. Az eleje középen nyitva volt, a két széle elől végig kihajtódott, melyeken végig hímzés, vagy rátétes díszítés volt. A hátrészhez erősítették a gallért, melyen szintén díszítés volt. Két alsó sarkának pedig kis korong volt a dísze.
A cifraszűr szűr eleje és háta pontosan megegyezett a szűr-posztó szélességével, vagyis 60-63 cm volt.
Mivel ez keskenynek bizonyult, a két oldalába elől-hátul, az ujj alatt, beletoldottak egy-egy két részből álló darabot. Az alsó részt aszaj-nak hívták, a felső rész neve pálha volt. Előbb a pálhát és az aszajt kihímezték, és csak azután állították össze. A kettőt korábban egy vóc nevű varrás tartotta össze, majd egy csipkének nevezett színes posztócsík. Debrecenben az aszaj rendszerint két hímzett darabból állt, melyet dupla-aszajos szűrnek hívtak.
„ A magyar szűrön nem a divat, vagy a szűrszabó szeszélye szabja meg a díszítmény helyét, hanem magának a szűrnek szabása. A szűr-díszítmény szerkezeti adottságokhoz kötött s fejlődése bizonyos törvényszerűséghez alkalmazkodik. A szűr első, ősi díszítményei a vizszintes szabás-vonalak mentén keletkeztek s a „vócból” fejlődött minden olyan dísz, amely nem szegély-eredetű, vagy csokorszerű. A fejlődés folyamán szélesedett csipkévé a vóc és jelent meg a csipke járulékaként a hímzés.
Mi hát a szűr? Rendkivül egyszerű és ősi szabású paraszti ruhadarab, amely szűrposztóból készül. (Szűr = szőr. Szűrposztó = szőrposztó, abaposztó, halina, daróc. Készítője, a szűrtakács = csapó. Ősrégi magyar mester, a gubacsapóval együtt. A csapómesterség középpontja, már a XIV. században Debrecen volt, míg az utolsó csapóműhely a világháború alatt szünt meg, Veszprémben.) A szűr tizenegy darabból áll s minden darabja tégla-alakú. Görbe vonal nincs a szabásában. Eleje és hátulja egy darab, elől végighasítva, a nyaknál haránt kivágva, hogy az „elej” visszahajtható legyen. A két elejt csak a csatos szíj tartja össze. Hátul lelógó, csuklya-módjára használható, négyszegletes gallér a legjellemzőbb része. E nélkül a szűr csak gubaszűr, juhászszűr, vagy szűrkabát. Oldala három darabból áll: a pálhából, aszájból és oldalból. Ujja nyitott, vagy fenekelt. („Be van az én szűröm ujja kötve…”) A pásztor ebben tartja pipáját, tűzszerszámát s egyéb apró holmiját. A szűr rendesen szárközépig, olykor térdig ér, bősége megüti a két métert. Sohase „húzzák” fel, csak vállra vetve viselik. Gyalogjáró embernek, lovasnak egyformán alkalmas.
Dísze: rávarrott, színes posztó és gyapjúhímzés. Cselédnek kevesebb díszű parasztszűr dukál, a dúsabb díszítésű cifraszűr gazdaembert, hetyke pásztort illet. Pásztornak különben mindene a szűr, amely valamikor esztendei kezdő-fizetése volt a kisbojtárnak. Parasztlegény addig nem házasodhatott, amíg cifraszűrt nem szerzett. Lánynézőben „ottfelejtette” szűrét a lányos-háznál s a kosarat az jelentette, ha másnap „kitették a szűrét”a ház elé.
Simon kanász balladája szerint még szemfedőül is szolgált a cifraszűr. (A cifra szót eredetileg a körös díszítés megjelölésére használták.) Lótakaró, eső-szél ellen köpenyeg, nyereg, derékalja, párna, ülőke, verekedésnél védő-pajzs, igazán „minden” ez az ősi ruhadarab, amely csak Magyarországon és Erdélyben általános, itt is csupán a magyarlakta területeken. A tótok és a szászok a magyaroktól vették át.
Az igazi szűr csak az, amelyet szűrszabó készített, csapócsinálta, ványolt, préselt szőrposztóból.”
