Csikósok
A csikósok élete
Pásztordinasztiák
Csikósok a pásztorrendben
… a puszta urai!
Szigorú pásztorfelfogás szerint igazi pásztor az, aki a pásztorságba beleszületik, a többi csak olyan „kéntelen” pásztor. A pásztornak a pásztormesterségben kellett nevelkedni. Legtöbbjük sem kapát, sem kaszát nem fogott a kezébe, a földművelő munka távol állt tőlük.
Ez a foglalkozás apáról fiúra szállt, ennélfogva egyes családok minden felmenője, amíg csak az emlékezet elért, pásztor volt. Ezeket a nevezetes pásztordinasztiákat – családi, rokoni kapcsolataik révén is – fél megyényi területen ismerték. Köztük az összetartás szokatlanul erős volt. Példa rá egy 20. század elején publikált megállapítás: „A gömöri törzsökös juhászcsaládok olyan összetartozó nemzetséget alkotnak, hogy maguk közé más megyebelit még bojtárnak sem fogadnak fel” (vö. Paládi-Kovács A. 1965: 152). Valójában nem egy, hanem számos olyan gömöri juhásznemzetségről van szó, melynek ősei a 16–17. században vlach jogon éltek, dézsmát nem adtak, csupán juhötveneddel tartoztak földesuraiknak. A Gömör megyei vlachok között olyan pásztorcsaládok nevét örökítették meg a 16–17. századi összeírások, mint a Farkas, Sándor, Varga, Gencsy, Gyenes, Imre, Lőrinc stb. (Kniezsa I. 1934: 65; Paládi-Kovács A. 1977a: 392).
Ez a megállapítás érvényes volt a Kárpát-medence összes nagyszámú állatot pásztoroló területére, így a Hortobágyra is.
A pásztorok sokat emlegetett összetartása a társadalmi élet számos területén megmutatkozott. Mindenekelőtt a családi, rokoni kapcsolatokban. Egymás között házasodtak, másfajta pásztor- vagy parasztleány nem, vagy csak igen elvétve került be a pásztorcsaládba. A falusi leány, legyen akár a csordás vagy a kondás leánya, nem érezte magát jól a juhásztanyán, félt, s visszavágyott a faluba. Nem értett a juhtej feldolgozásához, a sajtkészítéshez, „nem volt olyan életrevaló”, mint a juhász leánya. „A pásztoréletre születni kell” – tartották a régiek.
Foglalkozási endogámia erősítette a pásztorok társadalmi különállását országszerte, így a Hortobágyon is. Terebélyes pásztornemzetségek sok generáción át folytatták apáik „mesterségét”. Nevezetes hortobágyi pásztordinasztiát képviseltek a Máró, Kordás, Tóth, Sáfián, Nagy, Szabó, Bordás, Molnár, Garai, Márki családok. A hortobágyi pásztorok 6–8 éves fiai már apáik bojtárjai voltak, s a mesterségbe kicsi koruktól fogva „belenevelődtek”. Nagyobb korukban más pásztor keze alá kerültek, apjuk pedig kisebb testvérüket vette maga mellé. A pásztorcsaládból származó bojtárban a gazdák és a pásztorok is jobban megbíztak, mint a „jöttment”-ben vagy a parasztgyerekben. Hamarább befogadták őket maguk közé.
Jellemző volt az is, hogy csak az egyfoglalkozásúak közt volt igazi összetartás és belenevelődés, a csikós gyermekéből szintén csikós lett, a gulyáséból szintén gulyás és így tovább a család pásztorrendben elfoglalt helye, foglalkozása szerint. Ez mára olyannyira változott meg, hogy egy pásztor egész életében már nem csak egy állatfajta specialistája, de megvan az amelyikhez a legjobban ért, melyet legjobban szeret, így ma már a pásztorrenden belül a belenevelődés során nemcsak egy jószágfajtához kapcsolódhat a tudásbeli örökség átadása.
A pásztoroknak országszerte nagy családjuk, sok gyermekük volt. Nem féltek a föld, a vagyon elaprózódásától, hiszen legtöbbjük vagyontalan volt, a bojtárgyerek pedig 10–12 éves korától dolgozó, kereső tagja lett a családnak. Szaporaságukat egykéző tájakon is megtartották (Baranya, Tolna, Muravidék).
Magyarország jellegzetes állattartó tájain a törzsökös pásztorcsaládok leszármazása, szétágazása több évszázadon át követhető. Hasonlóan régi, a matriculákban (születési anyakönyvekben) a 18. század eleje, dereka óta szereplő magyar pásztornemzetségek élnek Tiszacsegén (Papp J. 1971: 215–216), s a Hortobágy, a Közép-Tisza vidékének sok más községében is.
Egymás között házasodtak a bakonyi pásztorok, meg a somogyi kanászok is. Parasztlányt a kanász nem vett feleségül, legfeljebb másféle pásztornak vagy béresnek a lányát. Ha kivételesen mégis előfordult, hogy a kanász pógárlányt vett el, földet akkor sem fogadott el hozományba. Hiába unszolta az apósa, neki csak pénz kellett, meg a pásztorélet. Lenézték a földtúrást és a vagyongyűjtést (Vajkai A. 1959: 47; Takáts Gy. 1986: 34, 58).
Másrészről a parasztok, a földművelő gazdák is ellenezték a pásztorokkal való rokonosodást. Szatmár megyében, Kisar, Nagyar környékén az 1930-as években a gazdák már nem tettek különbséget a pásztor és az uradalmi cselédek között. Lenézték a pásztort, holott egy feles juhász a maga 200–300 juhával földet, vagyont is könnyen szerezhetett magának. Parasztok és pásztorok kölcsönösen lenézték egymást, s időben útját állták gyermekeik esetleges közeledésének (Luby M. 1942: 62–63).
Lányom, lányom, lányomnak sem mondalak,
Ha én téged a juhásznak od’adlak,
Mit bánom én édesanyám, tagadj meg,
De a szívem a juhászért hasad meg.
A pásztorok foglalkozási endogámiája egyben azzal járt, hogy tágabb földrajzi körzetből történt a párválasztásuk. Nem a faluhoz, hanem a tájhoz kötődtek, amelyben éltek, s amelyet munkavállalói, rokoni kapcsolataik révén a parasztoknál sokkal jobban ismertek.
A Nagykunságban, a Hortobágy környékén a csikósszámadók adták a „pásztorok elejét”, őket követték a gulyások. Harmadik volt a sorban a juhász, őt követte a külső legelőn élő disznópásztor, a kondás. Egészen hátul állt a sorban a belső legelőre naponta kihajtó csordás és csürhés.
Amikor a hadsereg igénye következtében a csikós került a pásztorhierarchia élére, így szólt a rigmus:
„Nyalka csikós legelőre,
Hegyes gulyás dombtetőre,
Az útfélre topa juhász,
Partódalba tetves kondás.”
Az Alföldön állatfajták, pásztorfélék és legeltető társaságok, gazdaközösségek szerint szerveződtek a pásztorlási egységek, alakult a pásztori munkaszervezet. A számadó (lehetett csikós, gulyás, juhász, kondás) maga is jószágtulajdonos, akinek háza, kis falusi, tanyasi gazdasága, asszonya és családja is van. Meghatározott számú saját jószágot legeltethet a rábízott nyáj között. Kár esetén a saját jószágából volt köteles kárpótolni a gazdákat. Nemcsak a jószágállományért, hanem az általa felvett, fizetett, élelmezett bojtárokért is felelt. Az alföldi számadók, a hozzájuk tartozó nyájak nagyságától, szükségletétől függően tartottak 2–5 vagy annál is több bojtárt. Néhány jószágot a bojtárok is tarthattak a nyájban, hogy azzal feleljenek az esetleges károkért.
A pásztorok között nemcsak rend, fegyelem, de szoros munkamegosztás is volt. A számadó korlátlan hatalommal rendelkezett az általa fogadott pásztorok fölött. Távollétében az öregbojtár vagy első bojtár helyettesítette. Csak utána következett a többi bojtár, akiket sorszámokkal jelöltek (második, harmadik, ötödik). A sor végén állt a kisbojtár, akinek „mindenki parancsolhatott”. A bojtárok létszáma az állatok, nyájak számához igazodott. Debrecenben és a Hortobágyon egy-egy csikósbojtár legfeljebb 200 lovat, a gulyásbojtár maximum 300 tőkemarhát őrizhetett. Közösen étkeztek, végezték az itatás és vízhúzás nehéz munkáját. Minden pásztortanyához tartozott egy talyigás, aki a tüzet táplálta, napjában legalább kétszer főzött a vasalónak nevezett építmény szabad tűzhelyén. Ő járt a városba élelemért, amit lovas pásztortaligán szállított ki a pusztára. A pásztorok élelmezéséhez szükséges mértékig tejet fejt, túrót készített, őrizte és rendben tartotta az egész pásztortanyát. Nagyobb legeltető pásztorszervezetek esetében ezt a munkakört nem valami fiatal bojtár, hanem tapasztalt, meglett férfi látta el. (Magyar Néprajz VIII. – Társadalom – „Pásztorrend”; Dám László: Magyar Népi Állattartás és Pásztorkodás, 1995.)
A hortobágyi pásztor ritkán evett húst. Ha egy „esett” birka, borjú akadt a nyájban, melyet a „bolondja vagy a vére megölt”, elfogyasztották, de a „nyavalyában”, pestisben, lépfenében elpusztult jószág húsát nem ették meg. Legismertebb húsételük a gulyásos-hús – és nem a gulyás, mint ahogy manapság nevezik.
Egy egész birka vagy borjú húsát a néhány pásztor nem tudja egyszerre elfogyasztani. Ezért általában a tanyás a húst konzerválta. Amikor friss vágás volt, a húsak a szomszédos legelőkön lévő más pásztorokkal való megosztása sem volt idegen szokás, így jutott mindenkinek a húsból, ám más szolgáltatásokkal a pásztorok egymás felé természetben elszámoltak.
A hús szárítással történő konzerválása a legősibb tartósítási mód. A népvándorláskori nomádok és a honfoglaló őseink ismerték a szárított húst, amit a nyereg kápájára akasztva vittek magukkal. A hosszú hadjáratok során a lovak hátának kímélésére gyakran nyers húst tettek a nyereg alá. Mivel mindkét fajta, bár különböző célú húst közel azonos helyen tartották, a felületes nyugati krónikások a „nyereg alatt puhított húst” a szárított hús „előkezelésének” tartották. Ezen tartósításnak két módozata ismert: az egyik a sózottan és nyers állapotban való szárítás, a másik, amikor sózva-fűszerezve saját levében megpörkölik és csak ezt követően szárítják meg. A magyarság ez utóbbit ismerte és hozta magával a honfoglaláskor, melynek hagyományait legtovább a hortobágyi pásztorok őrizték meg. Ebből a szárított húsból pár marékkal tesznek a szűrujjba, amit aztán napközben elfogyasztanak, de kerül a levesbe is, annyi marékkal, ahányan vannak.
Utóbb a pásztortanya körül már apró jószágot is tartanak. Ebből is kerül a bográcsba, ha ráéheznek. Ritkán akad nyúl, vadmadár, bíbictojás, amit szívesen fogyasztanak. Az emlékezet még a XX. század első felében is számon tartotta az „ólmostúzok” fogását. Amikor a Hortobágy térségén még jelentős számban élt és költött e nagytestű madár, késő őszi időszakban, ha ónos eső esett és a túzok tollazatára ráfagyott az eső, lóháton, karikás ostorral terelték be a karámba, ahol aztán megfogták azokat.
A régi pásztorkunyhóban nem hiányzott a hal fogására alkalmazott „kétköz” nevű háló. Az öntésekben fogták a halat. Noha bőven terem a gomba a Hortobágy térségein, a pásztorok közül csak kevesen éltek vele.
A hortobágyi pásztorok egyetlen főzőedénye a „vasfazik”, melynek változata a bogrács. Ehhez tartozik a hosszúnyelű, kerek, debreceni vaskanál. E nélkül enni sem tudnának, amidőn a vasfazikat körbe ülik, de a fővő ételt is csak ezzel tudják kavargatni.
A főtt étel fogyasztása közösen történik. A vasfazikat körülülik. A hagyományos rend szerint elsőként mindig a számadó merít a bográcsból. Utána rendszerint a többiek. A számadó a családfő szerepét tölti be az étkezésnél is. Ő vág kenyeret a többieknek. Így igazságosan jut az ételből mindenkinek.
A vasfazik alá árvaganéval tüzelnek. Erre a szarvasmarha megszáradt trágyáját a tanyás gyűjti össze. Volt idő, amikor az árvagané gyűjtése is beletartozott a pásztor bérébe, hiszen az egyetlen tartós tüzelőnek számított a pusztán. Az árvagané tréfás neve még a „bélfa” vagy „kunkoksz”.
