A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. A Hortobágyon és a Kiskunságban használt forma, amelynél a szíjkengyelt oldalt kötik a nyélhez, megegyezik a sztyeppei népek, pl. kírgizek és baskírok ostoraival. A karikásostor vagy karikás rövid nyelű, kenderkötélre szíjból font, állatterelő eszköz, melyet főleg a csikós, általában több-kevesebb mértékben minden pásztor használt és használ napjainkban is. A magyar pásztor fő és legdíszesebb szerszáma, melyet mai napig használnak és készítenek a hortobágyi csikósok és gulyások. Nevét az ostor több ágból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikáról kapta. A múlt század végén viszont ezek a karikák elmaradtak az ostorról és felváltotta őket a bőrből készült fül. A karikásnak ezt a részét teleknek hívjuk, ez köti össze a karikás két fő részét az ostort és a nyelet.
A karikás nyele 35-40 cm hosszú, szilva- vagy meggyfából készül. A nyél részei a markolat (fogó) és az ostornyélfű. A nyelet henger alakúra, szögletesre vagy laposra faragják és alul hagynak neki egy karimát, hogy ki ne essen a kézből. Egykoron az ostornyelet nemcsak fából, hanem lábszárcsontból is készítették. A hortobágyi pásztorember a karikás markolatát, intarziaszerű berakással díszíti, más néven kiveri a karikás nyelét. A berakásnál a pásztor először az alakot vési ki késével, azután az egész alapot kivágja. Pipa rézből, kaucsuk körfésűből, fehér szaruból, napjainkban pedig színes műanyagból kivágja a megfelelő mintát, belemetszi, réz vagy szaruszeggel oda szegezi és megreszeli. 
Alkalmazott minták: felkelő sugaras nap, tele hold, magyar korona, kés, villa, gémes kút, bogrács, szolgafa, ló, tehén, vasaló, kutya, virágok, a Kilenclyukú-híd. A nyél többi részét melyet nem díszítenek, bekötik, ezt nevezzük ostornyélfűnek. Az ostornyélfű szíját hasival átkötve bőr pillangók díszítik, melyek csipkések. Alul a nyélhez alakult a nyél alatt szélesedő, középen végig hasított, kicsipkézett és lyukgalt karszíj lóg, melyet a karra húzzák fel, hogy a kezükből ki ne szaladjon a nyél. Végéhez az erős telek van hajtva és kötve, melybe a hasonló félelipszis alakú ostorfű (ostornyak) kapaszkodik. Az ostorfű hasonló pillangókkal van gazdagon kikötve, mint az ostornyélfű.
Az ostorfűt követi az ostorderék (fonás), a rugó, a csapószíj és a csapó, ezek az ostor részei.
Maga az ostor 2-3 méter hosszú. Az ostor bőrből készül. A fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használják.

A kantár az altáji lovas népek ősrégi lószerszáma. Neve török eredetű a csagatajban: kantar, kirgiz: kangtar, jakut: kantarga s a török nyelvekből átment a német és a szláv nyelvekbe’ (német Kandare, lengyel kantar, cseh-tót kantár). Huszka szerint már a honfoglaló magyaroknak is kellett ismerni, hiszen eredete az asszírokig nyomozható az emlékekben. Sőt Nagy Géza szerint a kantár szerkezetében a honfoglalás idejében már valamennyi ma használatban levő alkatrész megvolt.
Ma a kantár két részből áll: a tulajdonképpeni kantárból és a kantárszárból, amelynél fogva tartja a lovas a lovát.
A Kantár részei: kantárfej vagy fék a ló fején körül helyezkedik el, a homlokkötő, a homlokán, a szeme alatt az orradzó, ezzel szemben az álla alatt az álladzó van. A kantárszár a lovasnak a kezébe található. A szíjkantárhoz alakra és rendeltetésre hasonló a kender „kötőfík”. Ennek hosszú szárát lehet mind kantárszárnak, mind zabolának, vagy zablának használni. A zabola, úgy, mint a kengyel szó, a szarmata népség vogul, ugor elemeitől származott át, és semmi esetre sem a szlávoktól kölcsönzött szó. Megvan ugyan a szláv nyelvekben (zubadló) és a románban (zubalu), de ez annál kevesebbet bizonyít, mert hiszen a turáni népek, a lovas népek, nem a szlávok. Itt is áll az, hogy bizony a szlávok, oláhok, a hun-bolgár népektől kölcsönözték, nem pedig fordítva.

A pányva, vagy inkább pányvás-kötél a hortobágyi csikósok nélkülözhetetlen felszerelése közé tartozik. A szilaj lovat, mely talán soha tető alá nem jutott, zabla nem volt szájában, fék a fején, hogy kerítették volna kézre a hosszú erős kötél nélkül? Régebben pányvás-kötél alatt a mezőgazdasági lovak, tehenek kikötésére szolgáló ama kötelet értették, amellyel a legelésző állatot egy cövekhez kötötték s kényszerítették, hogy legelése közben tilosba ne menjen, vagy el ne kóborogjék. A baromtenyésztő népek ősi szerszáma ez, mely Ammianus Marcellinus szerint mára hunoknál meg volt. A csikós leggyakrabban, mint hurkot alkalmazza szilaj lovak megfogására. Úgy, ahogy Arany János is látta:

„Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,
Kantár soha sem tört, nem nyűgözte gyeplő.
Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,
Onnan, hol az oltár szent állati ettek”.
(Buda halála.)

A mai pányva nem egyéb, mint 6—8 m. hosszú kenderkötél, mely egyik végével egy széles nyakszíj karikájához van kunkötéssel kötve. A nyakszíj arra való, hogy a kérges kötél ne törje a csikós-ló nyakát, ha a kötelet húzza maga után, vagy le van cövekelve legelni. Ha a csikós lóháton van, a kötél karikára szedve a ló nyakában van és díszíti a lovat, ha a ménes legel, a csikós-ló nappal szabadon, a ménes közt legel. Húzza maga után a pányvás kötelet, a csikós pedig szükség esetén ezért hamar megtalálja a hátas lovat, de hogy teljesen biztosan megtalálja a hátasát a nyakszíjra egy kis pityegőt vagy pergőt köt s így mindig hallja, hogy a ménes közt hol jár a lova. (Forrás: Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete 1914.)