„A ló a puszta kincse!”
De hogyan is lehetett a mi kincsünk is? A kezdetek…
A botaji kultúra
A Szkíta birodalom
A szarmaták
Alánok
A hunok
Az avarok
A magyarok
A fehér ló mondája
A botaji kultúra i. e. 3500 körüli (i. e. 3700–3100 közötti) rézkori kultúra volt az Uraltól keletre eső sztyeppeövezetben a mai Kazahsztán északi részén, amelyben vadlovaké mellett nagy mennyiségben találtak háziasított lovak csontját is. Ezzel mintegy ezer évvel korábbról sikerült a ló háziasítására bizonyítékot találni, mint ahogy eddig a kutatók gondolták.
Az ásatások Marsha Levine vezetésével brit–kazahsztáni tudományos együttműködés keretében folynak 1993 óta. A régészek eddig három hasonló jellegű település maradványait tárták fel az észak-kazahsztáni Kokszetan régióban az Iman-Burluk folyó mellett, Krasznij Jar, Vaszilkovka és Botaj falvak közelében, mely utóbbiról az egész régészeti kultúra a nevét kapta.
Hallgasd meg az ember és a ló meséjét Berecz András előadásában!
Az eurázsiai sztyeppe urai évszázadokon, sőt évezredeken keresztül iráni nyelvű népek voltak. Később a sztyeppéről bevándorló – jóllehet a helyben talált magaskultúrák hordozóival összeolvadó – irániak uralma alá került Közép-Ázsia is és Belső-Ázsia egy része, olyannyira, hogy a görögök és rómaiak legrettegettebb ellenfeleivé váltak. A sztyeppelakók több hullámban (a rézkor vége – bronzkor elejétől a mongol invázió koráig) eljutottak egészen a Duna völgyéig. A római császárkor legjelentősebb barbár lakossága a Kárpát-medencében egy iráni nép – a szarmata – volt. Szokatlanul sűrűn megtelepedve az Alföldön, több mint négy évszázadon keresztül laktak a szarmaták a mai Magyarország, Szerbia és Románia területén. Nagy szomszédjuknak, a Római Birodalomnak gyakran törtek borsot az orra alá. A II. század végén a barbárok egyik legnagyobb Róma-ellenes európai háborúja során a filozófus császár, Marcus Aurelius elhatározta, hogy kiirtja őket – írmagjuk se maradjon –, de terve persze nem vált valóra. A Kárpát-medencei szarmaták népe továbbra is a térség meghatározó eleme maradt. A Római Birodalom lehanyatlásával, a hunok hódításával egy akkora létszámú népesség, mint amilyen az alföldi szarmaták voltak, nem tűnhetett el. Ez a kérdés ma még alaposabb vizsgálatot kíván, valójában keveset tudunk az V. századi, illetve a még későbbi viselt dolgaikról. A források egy-egy szórványos adata és az utóbbi idők néhány új régészeti lelete azonban árulkodó jel, hogy nem lenne haszontalan az ún. „továbbélő” szarmaták keresése az őket követő – gepida, langobárd, avar, magyar – népek hagyatékában. Az újabb kutatások alapján egyre inkább úgy tűnik, hogy az irániaknak – akikhez a szarmaták is tartoztak – fontos szerepe volt a honfoglaló magyarok hitvilágának, művészetének stb. formálódásában. Ha pedig egész Európára kitekintünk, azt látjuk, hogy mind többen felvetik annak lehetőségét, hogy a középkori lovagi kultúra kialakításában is szerepet játszottak a szarmaták.
A szarmaták nagyállattartó, nomadizáló népessége a Kárpát-medencében fokozatosan tért át a letelepedett életmódra. Valószínűleg a helyi kelta és kis részben dák őslakosság, valamint a közeli római tartomány kevert, de már romanizálódó népessége felől érkező hatásokkal magyarázható, hogy a szarmaták dél-orosz sztyeppékre jellemző anyagi kultúrája néhány nemzedéknyi időn belül gyökeresen megváltozott. A szarmaták elsősorban a természetes vizek partján, a sík vidékből kissé kiemelkedő dombhátakon telepedtek meg. Nagy kiterjedésű falvaik, mint például Apc–Farkas-major, tagolt szerkezetűek voltak. A településeken általában a magasabban fekvő részeken épültek meg a félig földbe mélyített, tartócölöpös, tapasztott falú, vagy vályogtéglás házak. A lakóövezet körül helyezkedtek el az élelem tárolására szolgáló vermek, az állattartó rész a karámokkal és az ideiglenes építményekkel.
Az Alföldön élő szarmaták Dacia provincia feladása után egyre jobban ki voltak téve a nyugatra törekvő germán törzsek támadásainak. Valószínűleg emiatt került sor a szarmata védműrendszer, a Csörsz-árok kiépítésére is. Mezőszemere és Szihalom térségében több temetőt is feltártunk a Csörsz-árok mellett, amelyek fokozott katonai jelenlétre utalnak. A 4–5. századra keltezhető sírok között olyan szarmata harcosok földi maradványai is előkerültek, akiket fegyvereik (kardok, lándzsák, pajzsok) kíséretében, egyéb római importárukkal, pénzérmékkel is ellátva, gazdag mellékletekkel temettek el.
Eredetük legendáját Hérodotosz őrizte meg. E szerint a szkíta ifjak összeházasodtak a velük sokáig ellenséges amazonokkal. „A férfiak nem tudtak megbirkózni az asszonyok nyelvével, az asszonyok azonban megtanulták a férfiakét. … Mikor elérkeztek arra a földre, ahol népük ma is lakik, letelepedtek. … megőrizték a szauromaták asszonyai a mai napig is ősi szokásaikat. Lovon vadásznak a férjükkel, vagy akár a férjük nélkül is, részt vesznek a háborúkban, és ugyanolyan ruhákban járnak, akár a férfiak.’
Az Altáj-vidékről előkerülő DNS-mintákon végzett kutatásokból már eddig is tudták, hogy a szkíta volt az első olyan nagyobb népcsoport, amelynél keveredtek egymással az európaiak és az ázsiaiak. Eddig azonban csak az európai sztyeppék nyugati felén élő népeket vizsgálták, azt sugallva ezzel, hogy a keveredés az európai migráció miatt történt meg. A mostani kutatás viszont először igazolta tudományos bizonyítékokkal alátámasztva, hogy a keveredésre az Altáj-hegység keleti felén került sor, a kapcsolat pedig valamikor a vaskor előtt jött létre.
Scythia – az ókori írók szerint a szkíták vagy szittyák lakóhelye, a Don és az Al-Duna közt elterülő dél-oroszországi pusztaságot foglalta magába. A magyar krónikák viszont – és Geleji Katona is – a magyarok régi hazáját nevezik Scythiának, amely – Anonymus szerint – az Azovi-tengertől és a Dontól keletre, továbbá az alsó Volgától délre a Kaukázusig terjedt. Általánosabb értelemben az eurázsiai puszta ókori lovasnépeinek összefoglaló neve ez.
A szkíta címet az ó- és a középkorban számos népre ráaggatták. Harmatta János szerint már Hérodotosz megállapítja, miszerint a görögök minden pusztai népet szkítának, a perzsák pedig ugyanezeket mind szakának hívják.
A Kárpát-medencében elsősorban a Vekerzug-kultúra (Szentes-Vekerzug lelőhely után), illetve az erdélyi Csombord-csoport (Ciumbrud) népességét szokás a szkítákkal összefüggésbe hozni. Jelentős leletanyagú temetőket tártak fel például Hetény, Kustánfalva, Szentes-Vekerzug határában. Kiemelkedő szkíta leletek például a tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai aranyszarvas.
E nevet az ászik az i. e. 130. év után vették fel, amikor a kangarok hűbéresei, alárendeltjei lettek, és ez okból – miként kínai források, illetve Ammianus Marcellinus is hírül adja – szövetségük korábbi nevét Masszagéták (Masszagetai: Μασσαγεται) elvetették, megváltoztatták.
Az ászik – nevük később jazig, jász alakban is felbukkan – a szkíta népek közé, a közép-ázsiai szkíták, azaz a szakák csoportjához tartoztak. Gyakran, bár helytelenül, szarmatáknak is nevezték, illetve nevezik őket.
A közép-ázsiai ászik a 3. században egy időre visszanyerték függetlenségüket. A Keleti-Kaukázusban letelepedett csoportjukat a 3. század elejétől a 4. század közepéig latin, armeniai stb. források ez okból újólag masszagéta, maszkut névvel is illették.
A névadó ászik a Szir-darja, az aorszok pedig az Amu-darja alsó szakaszánál, Khoraszmia oázisának területén laktak. A harmadik törzs, a rhoxolánok először a kelet-európai pusztán tűntek fel. Elsőként Sztrabón ad hírt róluk az i. e. 1. században.
Az ászik a jüecsik, utóbb kusánok vándorlása (i. e. 166–129.), s ennek kapcsán Görög Baktria összeomlása, valamint a kangarok hódításai nyomán függetlenségüket (i. e. 130. táján) elvesztették. Szövetségük nevét ekkor megváltoztatták Alán-ra, és egy részük Európába költözött. Alföldünket időszámításunk második évtizedében érték el.
A Közép-Ázsiában visszamaradt ászik szabadságukat az i. sz. 3. század elején visszanyerték, ám a Belső-Ázsiából kirajzó törökös népek a 4. század közepén leigázták őket, és velük egybevegyülve a kelet-európai pusztán élő ászi és germán csoportokra törtek. Egy részüket elűzték lakóhelyükről, más részüket uralmuk alá hajtották, s ezekkel egyesülve Délkelet- és Közép-Európát fenyegették. A hsziungnuknak, hunoknak is nevezett törökök, valamint a szkíták összekovácsolódtak, s ekképpen született meg az európai hunoknak nevezett alakulat.
A Kárpát-medencében letelepedett ászik egy része a 401. évben kivált a hunok szövetségéből, és csatlakozván a hunok elől menekülő vandálokhoz, Nyugat-Európába vonult. Egy részük letelepedett Nyugat-, illetve Délnyugat-Európában, más részük a vandálokkal Észak-Afrikába költözött.
Az alánok kaukázusi országát végül a mongolok számolták fel a 13. században. Az ászi fegyverforgatók egy csoportját Kínába hurcolták, a nép egy része pedig a kunok egyik csoportjához csatlakozott, és velük a kelet-európai puszta nyugati felébe, illetve a Kárpát-medencébe költözött. Leszármazottaik, a jászok – az ókori szkíta népek közül egyedül ők – mai napig fenntartották nevüket.
375 körül a Volga vidékén megjelent Belső-Ázsia felől az első nomád lovasnép, a hunok. Ezzel megindult a népvándorlás, amelynek végső következménye a Római Birodalom felbomlása lett.
A hunok nyelve és származása ma is vitatott kérdés. Egyik korábbi származáselméletük azonosítja őket azzal az ázsiai nomád hiung-nu néppel, amely a Kr. e. 3-2. században a Kínai Birodalmat támadta és a Nagy Fal felépítését kikényszerítette. Egy bizonyos: az európai hunok török nyelvet beszéltek, személyneveik ugyancsak törökök – etnikailag pedig kevert közép-ázsiai – török és mongol – nép lehetett.
A germán népek egymást tiporva menekültek a hun lavina elől, megkezdődött a népek hosszú vándorlása, harcuk Róma és egymás ellen. A hunok szövetségbe kényszerítették a leigázott germán és más népeket, Pannóniában véget vetettek a római uralomnak, támadták és adófizetésre kötelezték a birodalom keleti tartományait, a lakosságot rabszolgának hurcolták el. A császári udvar az adókat – jóllehet a békét vásárolták meg vele – úgy tekintette, mint zsoldfizetést, a hun királyok római hadvezéri címeket is kaptak. Így történhetett, hogy a kényszerűségből hivatalosan is átengedett területek fejében hun csapatok többször is feltűntek a római hadsereg zsoldosaiként – az ő segítségükkel semmisítették meg a burgund királyságot is.
A birodalom virágzása Attila (434-453) idejére tehető, aki 445-ben meggyilkolta bátyját – a magyar irodalomból Buda néven ismert Blédát -, és az egész népet saját hatalma alatt egyesítette. Ez fordulópontot jelentett a Rómához való viszonyban is. Attila, bár római hadvezéri címet és újabb területeket kapott, már nem elégedett meg e szereppel. Kihasználva a 447-ben történt hatalmas földrengést, melyben Konstantinápoly falai is leomlottak, szövetséges és alávetett népeivel rázúdult a keleti tartományokra, megverte az ellene vonuló római seregeket, és győztesként teljesíthetetlen követelésekkel állt elő. Az uralkodó ekkor már hatalma alatt tartotta a Fekete-tengertől a Rajnáig terjedő területen élő népeket. A Római Birodalom császára azonban az arany – tehát az adófizetés – helyett a vasat – azaz a fegyvert – választotta. Újabb hatalmas harc érlelődött.
A következő évben a hunok feldúlták és kifosztották Itália városait. Róma ostromáról állítólag csak az Attila elébe járuló pápa és a római előkelők kérésére tettek le. A hun király, „Isten ostora” azzal a fenyegetéssel vonult vissza Pannóniába, hogy még visszatér, de 453 tavaszán hirtelen meghalt. Halála után fiai egymás ellen fordultak, az alávetett népek fellázadtak, a Hun Birodalom felbomlott. A hunok megmaradt csoportjai szétszóródtak és elvegyültek más népek között.
Az avarok az eurázsiai sztyeppe nomád népe voltak, akik a 6–8. század között Kárpát-medencei központú, erős birodalmat irányítottak. A 9. században ez a birodalom apró államocskákra hullott szét. Az avar nép eredete, rokonsága, sőt még az etnikai összetétele is vitatott. A Kína mellett birodalmat létrehozó hsziungnukkal, a heftalitákkal és a zsuanzsuanokkal, tehát összességében a hunokkal hozzák őket kapcsolatba, mint a Hun Birodalom szétesése utáni maradt utódnép. Kárpát-medencei történetük során korai avar kort és késő avar kort különböztethetünk meg. A késő avarok egy részét a kettős honfoglalás elmélete magyaroknak tartja.
A Kárpát-medencei Avar Kaganátus
Az avarok 552-ben jelentek meg Európában, a Türk Birodalom fennhatósága elől menekülve, amikor átkeltek a Volgán 567-ben a longobárdokkal szövetségben birtokba vették a Kárpát-medence Dunától keletre eső részét, majd 568 húsvétja után – miután a szövetséges longobárdok állataikat hátrahagyva a később róluk elnevezett Lombardiába menekültek az avaroktól való félelmükben – az egykori Pannonia területét is.
Az Avar Kaganátus megalakítását 568-tól számíthatjuk, amikor a Kárpát-medence kizárólagos uraiként ide helyezték központjukat, ahol gepida, szarmata, szláv és bolgártörök népcsoportok felett uralkodtak. A birodalom a 9. század elejéig állt fenn, amikor Nagy Károly Frank Birodalma és Krum bolgár kán dunai bolgár birodalma felszámolta.
670 körül a Fekete-tengertől északra levő sztyeppén nagy változások történtek. Felbomlott az onogur-bolgár birodalom, amelyik az alapítójának, Kuvratnak a halála után fiai irányítása alatt állt. Az ő viszályukat kihasználva a kazárok és magyarok benyomultak területükre, a bolgárok több csoportra szakadtak. A volgai bolgárok Kotrag vezetésével északkeletre a Volga vidékére, a dunai bolgárok Aszparuh vezetésével délnyugat felé a Duna vidékére, egy másik csoportjuk pedig Kuber vezetésével a Kárpát-medencébe költözött, ahol az Avar Birodalom hűbérese lett. A magyarok ekkor foglalták el Etelközt, a nagyjából a Duna és a Dnyeper közé eső területet.
Elképzelhető, hogy az ekkor szétvándorló bolgárokkal kisebb magyar csoportok is tartottak. Ezt támasztja alá a Julianus barát által 1235-ben megtalált Magna Hungaria a Volgai Bolgárország mellett.
Az írásos forrásokban a magyarok 839-ben jelennek meg, amikor bizánci forrás szerint az Al-Dunánál tartózkodtak és bolgár felkérésre Bizánc ellen vonultak. A magyarok ekkorra erősödtek meg annyira, hogy végleg elszakadjanak a kazár befolyás alól és teljesen önálló politizálásba kezdjenek. Valószínűleg azért építették a kazárok Sarkel erődjét 838-ban a Don alsó folyásánál, hogy biztosítsák határukat a magyarok felé.
„Dani magnam regni eius partem cede et igni vastantes praedantur. Sed et hostes antea illis populis inexperti, qui Ungri vocantur, regnum eiusdem populantur.”
Hinkmar reimsi érsek: Annales Bertiniani
862-ben jegyezte be Hinkmar reimsi érsek a Szent Bertin-kolostor évkönyvébe, hogy a korábban ismeretlen Ungri is Német Lajos királyságát pusztította. Német Lajos fia, Karlmann keleti frank király 861-ben kelt fel apja ellen, amiben Lajos hűbérese, Rasztiszláv morva fejedelem is támogatta. Rasztiszláv szövetségeseiként jelentek meg a magyarok. A hagyományos nézet szerint Etelközből kerekedtek fel és indultak hadjáratra, de ez elképzelhetőleg túl sok időt vett volna igénybe, a megsegítendő király számára lehet ez már késő lett volna. Ennek nyomán lehet gondolni azt, hogy 862-ben már valamiféle kárpát-medencei magyar bázisnak, előőrsnek léteznie kellett. Így ők legkésőbb a IX. század közepétől jelen vannak a Kárpát-medencében, és számottevő katonai erőt képviselnek; a 880-as évek elejére alaposan kiismerték a térséget, s képesek voltak beavatkozni a Karoling Birodalom keleti végeinek életébe.
A közvetlen előzmények
881-ben a magyarok és a kabarok Szvatopluk morva fejedelem szövetségeseként Bécs alatt harcoltak a keleti frankok ellen. Ebben az időben Etelköz kezdett egyre szűkebb lenni a magyaroknak. Regino prümi apát 908-ban befejezett krónikája szerint a magyarok területe túlnépesedett. Mivel a ruszok Oleg vezetésével megszállták Kijevet, az Al-Dunánál ott volt a dunai bolgár állam, keletre a sztyeppén egyéb népek, a Kárpát-medence felé látszott lehetőség a terjeszkedésre.
A 890-es évekre a magyar törzsi vezetők Etelköz felől egyre inkább nyugati irányban kezdtek orientálódni. 892 és 895 között rövid idő alatt háromszor is megfordultak a magyar hadak a Balkán és a Kárpát-medence területén. A fuldai évkönyv szerint 892 nyarán segítette meg egy magyar sereg Arnulf keleti frank királyt, aki engedetlenkedő hűbéresének, Szvatopluk morva fejedelemnek az országába indított büntető hadjáratot. A magyarok 892 júliusában négy hétig pusztították Morvaországot. A történetírás egy része ezt tekinti a honfoglalás valószínű kezdeti időpontjának, mivel ekkor a Kárpát-medence keleti részét valószínűleg megszállták a magyarok, és egyes segédnépek (kabarok, székelyek) nem vonultak vissza, hanem esetleg itt át is teleltek, de erre közvetlen bizonyíték mindenesetre nincs.
A Kárpát-medence keleti részének elfoglalása
893 tavaszán I. Iszmail bin-Ahmed emír, a buharai központú Számánida emirátus uralkodója hadjáratot indított a tőle északra a Szir-darján túl élő úzok ellen. Foglyul ejtette az úz fejedelemnőt, a katunt, és rengeteg rabszolgát, állatot, valamint kincset zsákmányolt. Az úzokat keleti szomszédaik is megtámadták, ezért csak nyugatra vonulhattak. Kárpótlásul rátámadtak a tőlük nyugatra élő besenyőkre, elszedték állataikat és legelőiket.
894-ben a besenyők átkeltek a Volgán, és megjelentek Európában, a magyarok etelközi szállásterületének közvetlen keleti szomszédjaként. Ebben az évben a magyarok a dunai bolgárok ellen vezettek hadjáratot, amelynek vezetője Árpád fejedelem fia, Liüntika volt.
894-ben a magyarok Szvatoplukkal kötöttek szövetséget, melynek emlékét feltehetően a 14. századi magyar krónikában megörökített, ún. Fehér ló-monda őrizte meg. A megállapodás értelmében a magyar és a morva seregek együttesen rohanták meg Arnulf pannóniai tartományát, a források szerint komoly pusztításokat okozva ezzel. Feltehetően ez a segítségnyújtás, illetve Szvatopluk halála is hozzájárult ahhoz, hogy a morvák, még az év őszén békét kötöttek a frankokkal. Az akkori kor felfogása szerint az egyik fél halála esetén a megállapodások érvényüket vesztették. A fejedelmi cím örökléséért két testvér, II. Mojmír és II. Szvatopluk vetélkedett, ez a későbbiekben elősegítette a magyar terjeszkedést.
Árpád vezér és nemesei hallottak Pannónia gazdagságáról, hogy legjobb folyó a Duna, és jobb föld a világon sehol sincsen, ezért közös elhatározással elküldték egy hírszerzőt, név szerint Kusidot, hogy az egész földet szemlélje meg, és a föld lakóit kérdezze ki.
Amikor Kusid Magyarország közepébe eljött, és a Duna menti részekre leszállott, azt látta, hogy a táj kellemes, körös-körül a föld jó és termékeny, a folyó jó és füves – mindez tetszett neki. Ezután elment a tartomány fejedelméhez, aki Attila után ott uralkodott; a fejedelmet Szvatopluknak hívták.
Kusid köszöntötte népe nevében, és az ügyet, amiért odament, előadta.
Amikor Szvatopluk a magyarok szándékát meghallotta, nagy örömmel örvendezett, mert azt hitte, hogy ezek parasztok, akik azért jöttek, hogy az ő földjét megműveljék. Örömében a követet kegyelmesen elbocsátotta.
Kusid pedig a Duna vizéből kulacsát megtöltötte, perje fűvel tömlőjét megrakta, aztán a fekete földből rögöket vett fel, azzal az övéihez visszatért.
Amikor elmondotta mindazt, amit látott és hallott, és a kulacs vizet, a földet és a füvet megmutatta, a magyarok nagy örömmel örvendeztek. Mindjárt felismerték, hogy a föld igen jó, a víz édes, és a mező füve hasonlatos ahhoz, amit Kusid nekik elbeszélt.
Ezután közös határozattal Kusidot a fejedelemhez visszaküldték, és Szvatopluk fejedelemnek egy nagy fehér arabs paripát, arábiai arannyal aranyozott nyereggel, aranyos fékkel a földért elküldöttek. Amikor Szvatopluk fejedelem az ajándékot meglátta, még jobban megörült, mert azt hitte, hogy ezt földjéért mint telepesek küldték.
Ekkor Kusid a fejedelemtől azt kérte, hogy földet, füvet és vizet adjon. A fejedelem pedig mosolyogva így szólt:
– Legyen nekik ezért az ajándékért annyi, amennyit akarnak. Kusid pedig ezzel a hírrel az övéihez visszatért.
Árpád vezér ezalatt a hét vezérrel Pannóniába bejött, de nem mint vendég, hanem mint a föld jogos örököse és birtokosa.
Ekkor a magyarok egy másik követet küldtek Szvatoplukhoz, és ilyen üzenetet bíztak rá:
– Árpád és vitézei neked azt mondják, hogy azon a földön, amelyet tőled megvettek, tovább semmiképpen se maradj. A földedet lovon, a füvedet féken, a vizedet nyergen megvették, és te szegénységed meg kapzsiságod miatt a földet, a füvet és a vizet nekik átadtad.
Amikor a fejedelemnek ezt az üzenetet átadták, mosolyogva így szólt:
– Azt a lovat bunkósbottal agyonüssék, a féket a mezőre kivessék, az aranyos nyerget a Duna vizébe hajítsák!
Erre a követ így szólt:
– És ebből, uram, a magyaroknak mi kára lesz? Ha a lovat megütteted, az ő kutyáiknak adsz eleséget, ha a féket a fűbe kiveted, az ő embereik, akik a füvet kaszálják, az aranyát megtalálják; ha pedig a nyerget a Dunába hajítod, halászaik az aranyos nyerget a partra kiteszik és hazaviszik. Ha a föld, a fű és a víz az övék, akkor minden az övék!
Amikor ezt a fejedelem meghallotta, gyorsan sereget gyűjtött, mert félt a magyaroktól. Szövetségeseitől is segítséget kért, majd a csapatokat egyesítette, és a magyarok elé vonult.
A magyarok eközben a Duna mellé érkeztek, és egy gyönyörű mezőn hajnalhasadtával csatát kezdtek. Az Úr segedelme velük volt: színük elől Szvatopluk fejedelem futásnak eredt.
A magyarok egészen a Dunáig üldözték. Ott Szvatopluk ijedtében a folyóba beleugratott, és a sebes vízbe belefulladt.
Lengyel Dénes: Régi magyar mondák
